Szezonnyitó

Megvolt az év első bicajozása egy nagyon-nagyon náthás gyerekkel.

Titokgyerek

Van ez a Bori, aki - eddigi tapasztalatink szerint - nem egy könnyen alkalmazkodó típus. Ha valami kialakult, akkor jó, ha úgy is marad. Utazóágyban pl. nem alszik, csak ha családilag megyünk valahova együtt aludni. De nagyszülőknél abszolút nem hajlandó.

A hétvégén megvettük neki a nagylány ágyat, gondolván, hogy van jó pár hónap megbarátkozni az új helyzettel, nézegetni az ágyat, belemászni, megbeszélni, hogy ez lesz a Borié stb. Begyűjtöttük az átszoktatós tapasztalatokat, majd tegnap Gyuri összerakta az ágyat, ma reggel pedig átrendeztük a szobát. A rácsos ágy, biztos pontként, a helyén maradt, az új ágy került oda, ahova majd a rácsost szánjuk.

Délelőtt  akkora volt az érdeklődés, hogy betettük a matracát is, odavittük az alvós babákat. Bori  pillanatokat alatt felmászott, jött-ment az ágyban, nagyon tetszett neki. Ezek után arra jutottunk, hogy felpörgetjük az eseményeket és megpróbáljuk már a ma délutáni alvást az új ágyban, a szoba másik pontján.

Úgyhogy ebéd után Borit betettem a nagylány ágyba, ahol szó nélkül lefeküdt és elaludt. Szóval, titokgyerek.

20 hónap

Bori hirtelen nagy lett. Egyre többször egyedül közlekedik felfelé a lépcsőn (ha meg akarom fogni a kezét, akkor határozott "együ" kijelentéssel eltolja), motorozik az utcán (ez azért még lassabban megy, mint amikor sétál)

ma kirándult a Pilisben, egyre kevésbé fél a kutyáktól (a rajongás korábban addig tartott, amíg egy méteres körzetben ténylegesen meg nem jelent egy eb), megszerette az autózást, kapott nagylány ágyat (még nincs összeszerelve)

(Ágyvásárláskor az IKEA-ban beköltözött egy szekrénybe)

és egyre kevesebb alvással beéri. Ez utóbbi ránk nézve elég sajnálatos, mert hatkor, bármi is van, felkel. Emlékszem, Karácsonykor a fél hetes ébredéseken voltam kiakadva, most meg mit nem adnék érte. Szóval éjszaka 10 óra, nappal 2-3 óra a penzum a többi aktívan telik. 

Evés ügyben nem vagyunk ennyire sikeresek, mostanság nem nagy evő őkelme. Legalábbis a nap elején szinte semmit nem eszik, aztán a délutáni alvás után rákapcsol. 

Egyre többet beszél, ma a kirándulásra hazafele azzal lepett meg minket, hogy az autóban egyszercsak ezt hallottuk hátul: kettő-három-négy-öt-hat. 

Ínyenc

Bori nem eszi a májkrémet. Néha veszek a piacon, mert mi szeretjük, de egy udvarias "nem"-mel kihagyja a lehetőséget. 

Szombaton viszont csináltam, olasz recept alapján, csirkemájból pástétomot. Na ki az, aki azóta napi két szelet kenyeret eszik meg pástétommal? 

Szóval, nem válogatós, hanem ínyenc, hogy a nagypapáját idézzem.

Gyerekek

Bori ma 19 hónapos.

A hónap újdonságai az új szavak, ezeket már nem írogatom ide, annyi van belőlük. Megvan az első mondat is: "Iiilesz bete". Ilesz és Johanna valóban betegek voltak, kb. két hete, de Bori ezt azóta is emlegeti, napjában úgy nyolcvanszor. Ilyenkor mindig tisztázzuk, hogy már meggyógyultak és egészségesek, de ezeket sokkal nehezebb kimondani, mint, hogy beteg, úgyhogy Bori marad ennél.

Nagyon-nagyon apás, ha kettesben játszanak Gyurival és én megjelenek a szobában, akkor egy-két határozott "nem" kíséretében kiparancsol. Ez hol vicces, hol rosszul esik, attól függően, milyen hangulatom van. 

Szerencsére nagyon jóban van a nagyszülőkkel, bármikor itthon lehet hagyni (ez az én német óráim miatt amúgy is szükséges), jókat játszik velük, már attól teljesen lelkes, ha megérkeznek.

És: szeptember elejére lesz egy új családtagunk, róla a héten ez a kép készült (kivételesen nem Gyuri fotózott:)

Csajszi

Úgy tűnik bizonyos dolgok tényleg genetikusan kódoltak. Mostanság szembesülünk például a rózsaszín  rajongással. Pedig Bori környezetében nincs sok rózsaszín; se a ruhái, se a kismotorja, se a babái babakocsija.  (Van egy rózsaszín polipja és két babája rózsaszín ruhában. De ezek száma a játékok sokaságához képest elenyésző.)

És mégis, egyszer csak kitört. Ha egy rózsaszín és egy zöld szandál között kell választani, a rózsaszínt húzza fel. Az Ikeában tegnap a rózsaszín dobozt választotta (kellett egy új pakoló doboz), az itthon levő négy pár vendégpapucs közül mindig a rózsaszínt hozza, hogy adjuk rá.

Emellett ma manikűröztetett. Délután elővettem a körömreszelőt (saját használatra), mire rögtön közölte, hogy Boji. Átadtam neki, de egyből visszaadta és nyújtotta az ujjat. Azokat az ujjait, amelyeken a körmöt levágni amúgy két emberes feladat (apja szórakoztatja, én sutyiban vágom). Majd perceken át üldögélt és hagyta, hogy reszelgessem.

(Sapka színe?)

Ma pedig nagy rajongója, a már többször emlegetett zöldséges, ismét bebizonyította lovagiasságát. Múlt csütörtökön a piacon elhagytuk a két rózsaszín baba közül az egyiket. Kétszer végigmentünk újra a megtett utunkon, megkérdeztem a takarítókat, hogy nem látták-e. Semmi. Bori többször emlegette a "baba"-t, de szomorúan ennyiben maradtunk. Ma délután megyek a zöldségeshez, mire megkérdezi, hogy nem hiányzik-e valami. Merthogy ő látta, hogy ez a Bori babája, megtalálta egy másik zöldségesnél és megőrizte nekünk. Borinak van egy látható őrangyala.

Budapest-Pontorson

Hát megtartottuk az első szülői szabadságot! Ha röviden kellene összefoglalnom, akkor minden bizonytalankodónak csak javasolni tudom.

Négy napra léptünk le, a célállomás Pontorson volt (Mont-Saint-Micheltől 9 km-re fekvő városka), innen költöztettük haza jó barátainkat, akik amúgy Bori keresztszülei. Ennél messzebbre kocsival már nem nagyon lehet menni, azt hiszem. 1950 km, odafele kettesben 19 óra alatt tettük meg az utat, kb. úgy, hogy Németországban ki sem szálltunk (egy dugóban cseréltünk helyet). Azt azért leírom, hogy egy Fiat Ducatóval mentünk, ez csak azért említem meg, mert az életben nem vezettem még furgont. Eddig. (Egyébként azt hiszem előzetesen jobban ráparáztam a dologra, egyáltalán nem bonyolult. Legalábbis autópályán.)

Másnap sokáig aludtunk, ennek előnyeit azt hiszem nem kell ecsetelni. Aztán felkerekedtünk és megnéztük Mont-Saint-Michelt. Ami nagyon szép, iszonyú látványos, de a legerősebb emlékünk minden bizonnyal a nulla-mínusz egy fokban folyamatosan fújó tengeri szél marad. Gyuri azért lelkesen fényképezett, én sétálgattam és mindketten fáztunk. Végigjártuk az apátságot, csatlakoztunk egy japán csoporthoz, akiknek egy francia nő angolul magyarázott, amit a csoportvezető tolmácsolt japánra.
Ebédre csatlakozott hozzánk Kriszta és Totya is, a Monton ettünk galette-et (hagyományos helyi sós palacsinta) és crepe-t (ez meg az édes francia palacsinta). Valamiért az étterem úgy érezte, hogy igazodniuk kell a kinti hőmérséklethez, úgyhogy itt is fáztunk egy kicsit. De azért nagyon jót ettünk!

Késő délután Totyáék kocsijával átugrottunk St. Maloba. Nekem erről a városról  egy francia film alapján nagyjából annyi elképzelésem volt, hogy van egy nagy strandja. Az is van neki, meg persze egy szép régi városrésze, amelyiket városfal vesz körül. A városfal tetején végig lehet sétálni, egyik oldalon a tenger, másikon a városmag, gyönyörű  a látvány mindkét oldalon.

(St. Malo strandja a városfal tövéből)

Aztán este a fiúk megkezdték az utazásunk célját, azaz elkezdték bepakolni a furgont. 

Reggel elrobogtunk Dol de Bretagne-ba, Szabit begyűjteni a vasútállomáson. Még az érkezése előtt beszaladtunk a helyi XIII. századi gótikus katedrálisba, illetve megnéztük a közelben álló menhírt, nehogy kultúra nélkül maradjunk. 

Aztán jött a pakolás, ami olyan gyorsan haladt, hogy délután mi meg egyszer átugrottunk St. Maloba. Körbe jártuk a városfalat és megnéztük, hogy a franciák mekkora szélben sétáltatják a gyerekeiket. Igaz, második nap már minket is kevésbé rázott meg a folyamatosan fújó szél (egy jó nagy csokis palacsintával azért megmelegítettük a gyomrunkat.) Este pedig Kriszta fantasztikus rákot sütött, úgyhogy üldögéltünk, rákokat bontogattunk és ettünk baguette-tel, és élveztük az életet.

Aztán negyedik nap hazajöttünk, újra 1950 km, nem részletezem. Négy nap alatt kétszer, elég sok. 

Összességében viszont nagyon jó volt kettesben lenni, magunk örömére programokat csinálni és nem igazodni egy szívünk csücske másfél éveshez. 

Aki mindeközben nagyon jól elvolt itthon. Anyu itt lakott vele, minden nap számos nagyszülő szórakoztatta, jókat evett és aludt, jókedvű volt (dokumentálva itt), hétfő reggel minket is örömmel fogadott, nem volt semmi sértődés. Úgyhogy mindenki jól érezte magát, kell ilyen máskor is!