Gyerekek

Bori ma 19 hónapos.

A hónap újdonságai az új szavak, ezeket már nem írogatom ide, annyi van belőlük. Megvan az első mondat is: "Iiilesz bete". Ilesz és Johanna valóban betegek voltak, kb. két hete, de Bori ezt azóta is emlegeti, napjában úgy nyolcvanszor. Ilyenkor mindig tisztázzuk, hogy már meggyógyultak és egészségesek, de ezeket sokkal nehezebb kimondani, mint, hogy beteg, úgyhogy Bori marad ennél.

Nagyon-nagyon apás, ha kettesben játszanak Gyurival és én megjelenek a szobában, akkor egy-két határozott "nem" kíséretében kiparancsol. Ez hol vicces, hol rosszul esik, attól függően, milyen hangulatom van. 

Szerencsére nagyon jóban van a nagyszülőkkel, bármikor itthon lehet hagyni (ez az én német óráim miatt amúgy is szükséges), jókat játszik velük, már attól teljesen lelkes, ha megérkeznek.

És: szeptember elejére lesz egy új családtagunk, róla a héten ez a kép készült (kivételesen nem Gyuri fotózott:)

Csajszi

Úgy tűnik bizonyos dolgok tényleg genetikusan kódoltak. Mostanság szembesülünk például a rózsaszín  rajongással. Pedig Bori környezetében nincs sok rózsaszín; se a ruhái, se a kismotorja, se a babái babakocsija.  (Van egy rózsaszín polipja és két babája rózsaszín ruhában. De ezek száma a játékok sokaságához képest elenyésző.)

És mégis, egyszer csak kitört. Ha egy rózsaszín és egy zöld szandál között kell választani, a rózsaszínt húzza fel. Az Ikeában tegnap a rózsaszín dobozt választotta (kellett egy új pakoló doboz), az itthon levő négy pár vendégpapucs közül mindig a rózsaszínt hozza, hogy adjuk rá.

Emellett ma manikűröztetett. Délután elővettem a körömreszelőt (saját használatra), mire rögtön közölte, hogy Boji. Átadtam neki, de egyből visszaadta és nyújtotta az ujjat. Azokat az ujjait, amelyeken a körmöt levágni amúgy két emberes feladat (apja szórakoztatja, én sutyiban vágom). Majd perceken át üldögélt és hagyta, hogy reszelgessem.

(Sapka színe?)

Ma pedig nagy rajongója, a már többször emlegetett zöldséges, ismét bebizonyította lovagiasságát. Múlt csütörtökön a piacon elhagytuk a két rózsaszín baba közül az egyiket. Kétszer végigmentünk újra a megtett utunkon, megkérdeztem a takarítókat, hogy nem látták-e. Semmi. Bori többször emlegette a "baba"-t, de szomorúan ennyiben maradtunk. Ma délután megyek a zöldségeshez, mire megkérdezi, hogy nem hiányzik-e valami. Merthogy ő látta, hogy ez a Bori babája, megtalálta egy másik zöldségesnél és megőrizte nekünk. Borinak van egy látható őrangyala.

Budapest-Pontorson

Hát megtartottuk az első szülői szabadságot! Ha röviden kellene összefoglalnom, akkor minden bizonytalankodónak csak javasolni tudom.

Négy napra léptünk le, a célállomás Pontorson volt (Mont-Saint-Micheltől 9 km-re fekvő városka), innen költöztettük haza jó barátainkat, akik amúgy Bori keresztszülei. Ennél messzebbre kocsival már nem nagyon lehet menni, azt hiszem. 1950 km, odafele kettesben 19 óra alatt tettük meg az utat, kb. úgy, hogy Németországban ki sem szálltunk (egy dugóban cseréltünk helyet). Azt azért leírom, hogy egy Fiat Ducatóval mentünk, ez csak azért említem meg, mert az életben nem vezettem még furgont. Eddig. (Egyébként azt hiszem előzetesen jobban ráparáztam a dologra, egyáltalán nem bonyolult. Legalábbis autópályán.)

Másnap sokáig aludtunk, ennek előnyeit azt hiszem nem kell ecsetelni. Aztán felkerekedtünk és megnéztük Mont-Saint-Michelt. Ami nagyon szép, iszonyú látványos, de a legerősebb emlékünk minden bizonnyal a nulla-mínusz egy fokban folyamatosan fújó tengeri szél marad. Gyuri azért lelkesen fényképezett, én sétálgattam és mindketten fáztunk. Végigjártuk az apátságot, csatlakoztunk egy japán csoporthoz, akiknek egy francia nő angolul magyarázott, amit a csoportvezető tolmácsolt japánra.
Ebédre csatlakozott hozzánk Kriszta és Totya is, a Monton ettünk galette-et (hagyományos helyi sós palacsinta) és crepe-t (ez meg az édes francia palacsinta). Valamiért az étterem úgy érezte, hogy igazodniuk kell a kinti hőmérséklethez, úgyhogy itt is fáztunk egy kicsit. De azért nagyon jót ettünk!

Késő délután Totyáék kocsijával átugrottunk St. Maloba. Nekem erről a városról  egy francia film alapján nagyjából annyi elképzelésem volt, hogy van egy nagy strandja. Az is van neki, meg persze egy szép régi városrésze, amelyiket városfal vesz körül. A városfal tetején végig lehet sétálni, egyik oldalon a tenger, másikon a városmag, gyönyörű  a látvány mindkét oldalon.

(St. Malo strandja a városfal tövéből)

Aztán este a fiúk megkezdték az utazásunk célját, azaz elkezdték bepakolni a furgont. 

Reggel elrobogtunk Dol de Bretagne-ba, Szabit begyűjteni a vasútállomáson. Még az érkezése előtt beszaladtunk a helyi XIII. századi gótikus katedrálisba, illetve megnéztük a közelben álló menhírt, nehogy kultúra nélkül maradjunk. 

Aztán jött a pakolás, ami olyan gyorsan haladt, hogy délután mi meg egyszer átugrottunk St. Maloba. Körbe jártuk a városfalat és megnéztük, hogy a franciák mekkora szélben sétáltatják a gyerekeiket. Igaz, második nap már minket is kevésbé rázott meg a folyamatosan fújó szél (egy jó nagy csokis palacsintával azért megmelegítettük a gyomrunkat.) Este pedig Kriszta fantasztikus rákot sütött, úgyhogy üldögéltünk, rákokat bontogattunk és ettünk baguette-tel, és élveztük az életet.

Aztán negyedik nap hazajöttünk, újra 1950 km, nem részletezem. Négy nap alatt kétszer, elég sok. 

Összességében viszont nagyon jó volt kettesben lenni, magunk örömére programokat csinálni és nem igazodni egy szívünk csücske másfél éveshez. 

Aki mindeközben nagyon jól elvolt itthon. Anyu itt lakott vele, minden nap számos nagyszülő szórakoztatta, jókat evett és aludt, jókedvű volt (dokumentálva itt), hétfő reggel minket is örömmel fogadott, nem volt semmi sértődés. Úgyhogy mindenki jól érezte magát, kell ilyen máskor is!